- Hello. – köszöntem neki. Háttal ült nekem, csak a fekete szék támláját láttam.
- Jó reggelt. – még mindig nem fordult meg. – Foglaljon helyet. – utasított. Úgy tettem, ahogy mondta, az asztala előtti székre ültem. – Szóval… - itt már hajlandó volt rám nézni. Úr Isten. Tom? Hű, sokat változtál. Piercingje lett. És férfiasabb, mégis cuki. Teljesen megbabonázott.
- Te vagy az? – kérdeztem alig hallhatóan.
- Ismerjük egymást? – kérdezte kacéran.
- Illene… - lehangoltan sóhajtottam fel. – Régen találkoztunk.
- Mi a neved? – kérdezte érdeklődve, és kényelmesen hátradőlt székébe.
- Melanie. Melanie Paxton. – hirtelen felhúzta szemöldökét.
- Mel? – kérdezte meglepődve. – Te jó ég. Melanie! – vidultan pattant fel a székből. – Ezt el sem hiszem. – mosolygott és megölelt.
- Hát én sem. – nevettem.
- De… mesélj már, hogy kerülsz ismét Németországba?
- Hát visszajöttem… egyetemre járok, és mivel másodikas vagyok, most gyakorlatozok.
- Ó, Melanie nekem fogsz dolgozni? – húzogatta fel s le szemöldökét ördögien vigyorogva.
- Úgy látszik. – nevettem zavartan. – Van rajtam valami? – kérdeztem a srácot. Kicsit feltűnően bámult.
- Semmi. – mosolygott meg nem szűnően. – Csak megváltoztál. – vállat vont és az asztala szélére ült.
- Igen tudom, meghíztam, és csúnya lettem. – pirultam el.
- Jaj, már. – a plafonra emelte barna szemeit.
- Miért nem? – nevettem.
- Hát nem. – kaptam a választ. – Mikor utoljára láttalak egy szende kislányra emlékszem. Aki azt sem tudta hol van Berlin. – motyogta ördögi vigyorral arcán.
- Mi az, hogy nem tudtam? – háborodtam fel. Igaz kicsi voltam, de ilyeneket jó hogy tudtam!
- Vicceltem. – nevetett jóízűen. – Szóval arra akarok kilyukadni, hogy most… tiszta nő lettél.
- Hát még jó hogy nem fiú.
- Chajj, Melanie! – imádom nézni mikor hisztis. Anno mindig kiidegeltem a drágát. De hát ez kölcsönös volt
- Jól van értem én! – védekezően feltettem két kezemet. – Te is változtál, elég sokat.
- És nem csak külsőleg. – sóhajtott és visszaült kényelmes főnöki székébe. – Uhh, mi lesz, ha Bill megtudja, hogy itt vagy! – csapott homlokára.
- Miért? – lepődtem meg.
- Olyan érzelmes. – fintorgott aztán egy halom papírt tolt elém. – Titkárnőnek tanulsz, ugye?
- Szerinted máshogy hogy kerültem volna ide? – savanyúan emeltem le egy papírt a tömb tetejéről. Csupa irodai munka, amivel eltölthetem az egész napomat.
- Igen… őő ezeket megcsinálnád? Jelenésem van őő… hát őő… szóval, na, majd jövök. – dadogta zavartan. – Kinn van az asztalod meg a másik lányé is. – ajtó felé bökött, aztán méteres ruháiban felállt, betolta a székét.
- Értem. – kezembe vettem a papír köteget.
- Akkora meg is mutatom és húzok el. – kocsi kulcsát elő kapta, aztán az ajtó felé biccentett. Értettem a célzást, felálltam aztán kimentünk Tom irodájából. A két iroda előtt két oldalon volt kettő asztal, rajta számítógép, és mögötte egy kényelmesnek látszó szék. – Akkor ez az asztalod, és ezeket a papírokat, ha lehet, estére csináld meg nekem. – mintha egy ázott kutya nézett volna szembe velem, úgy csillogtak aranybarna szemei.
- Sietek. – az asztal mögé botorkáltam és leültem a székre. Tényleg kényelmes!
- Akkor megyek. Szia. – biccentett és lazán eltopogott a liftig, beszállt, de még visszavigyorgott rám. Mikor a lift ajtaja bezárult a papírok fölé hajoltam.
- Ajj, mire én ezzel végzek! – sóhajtottam és nekiláttam. Nyílt Bill ajtaja, Taylor topogott ki. – Máris dolgozol? – meglepetten ült le a szembe lévő asztala mögé.
- Látod. – dörmögtem idegesen.
- Jaj, már, mit bunkózol? – kérdezte nyersen.
- Nem bunkózok, de ha nem zavarna ezeket.. – fel emeletem a halomnyi papírokat. – még ma szeretném megcsinálni. – szemforgatás után ismét a munkába meredtem.
- Bocs hogy élek. – sértődött hangon gépelni kezdett számítógépén.
- Ez megbocsáthatatlan. – suttogtam magam elé.